- Dongwoo tudod…én nem akarok visszamenni. Itt akarok maradni veled. – mondtam könnyes szemmel.
- Igen, tudom. Én sem akarom, hogy visszamenj. – fogta meg a kezem Dongwoo.
Átöleltük egymást és elindultam, hogy becsekoljak. Utoljára végig mértem Dongwoo vonulatait, majd előrefordultam. Sebes léptekkel indultam el, mikor neki mentem valaminek. Semmi nem volt előttem. Mégis mikor megindultam neki ütköztem valaminek. Mintha egy átlátszó műanyag fal lett volna. Visszafordultam hátha Dongwoo még ott van. De addigra eltűnt és az egész reptér kiürült. Teljesen egyedül voltam. Kezdett elfogyni a levegőm…
„Oooh she’s back”
Egy pillanat múlva már a szobámban voltam és szólt az ébresztőm.
Verejtékezve ültem fel az ágyamban. – Sose volt még ilyen rossz álmom. És ki az a Dongwoo?
Arthur a kutyám becsattogott a szobámba. Egy pillanatig engem nézett, majd kitörő örömmel összenyalt.
- Elég! – szóltam rá.
Arthur amilyen gyorsan csak tudott felmászott az ágyamra és kellő távolságból figyelt.
- Azért idejöhetsz, te mocsok – mondtam mosolyogva.
Odakúszott hozzám és a hasamra tette a fejét. Megsimogattam, majd eszembe jutott, hogy sietnem kell.
Gyorsan magamra kaptam az egyenruhám, rácsatoltam Arthurra a pórázt és kifutottam a házból.
Beléptem az akadémia ajtaján és egy pillanatra megálltam. Körbenéztem és végigmértem minden egyes szögletet. Néhány pillanat múlva megböktek.
- Kaoru, mit állsz itt? Siess ki az udvarra, elkésünk! – szólt hozzám lihegve Min Rin.
Park Min Rin az akadémián első éves korom óta a barátnőm volt. Koreai, de viszont hibátlanul beszéli a japánt.
Néhány másodpercig még álltam mikor Arthur nyüszögni kezdett.
- Jól van pajtás, megyünk már – simogattam meg a fejét. Futásba kezdtem és pillanatok alatt kiértem a gyakorló udvarra. A többiek már mind a helyükön álltak és az oktatót várták. Egyedül az én helyem maradt üres Min Rin és Miyu között. Sietve elfoglaltam a helyem, nehogy meglásson valaki, hogy megint késtem.
- Hol a manóban voltál, hogy megint elkéstél? – förmedt rám Miyu.
- Sajnálom, de dugó volt idefele a városban – védekeztem.
Yamashita Miyu óvodás korom óta a legjobb barátnőm. Elválaszthatatlanok vagyunk. Együtt jártunk junior középiskolába és most itt vagyunk az akadémián.
- A gazdád megint hazudik, igaz? – térdelt le Miyu Arthur mellé.
- Nem is…- kezdtem bele a mondatba, de gyorsan elhallgattam, mert megérkezett az oktató.
Az oktatóm Alexander és a kutyája Elison olyan tökéletes párt alkottak, amit még ember nem látott. Elison kisugárzása olyan erős volt, hogy Arthur mellette akár el is bújhatna.
- Hölgyeim! A mai óra a tökéletes összhangról fog szólni. – ismertette Alexander a tananyagot. – Állásba fel! A pórázt megfeszíteni! És lépés indulj!
Ahogy eddig figyeltem, Arthur ment a legkecsesebben a csoportban.
- Lépés állj, egy, kettő! – adta ki az utasítás Alexander.
- Minden rendben Kaoru? – súgta oda Momo.
- Igen, csak rosszul aludtam az éjjel – suttogtam vissza.
Hime Momoko volt a rangidős a csoportban. Nem voltunk nagyon beszélő viszonyban. Nem utáltuk egymást vagy valami, csak két más korosztály. Valahogy sose találtuk meg a közös hangot.
- Lányok, ne beszéljetek! – kiabált oda az oktató.
- Igenis! – szóltunk vissza egyszerre.
Az óra további része csendesen zajlott. Miután kicsengettek Min Rin, Muki, Miyu, Pon, Én és Arthur a szokásos helyünkhöz mentünk.
Leültem és olyan voltam, mint aki ott sincsen. Támasztottam a fejem és az álmomon gondolkodtam, de sehogy sem állt össze a kép.
- Kaoru! Hé, Kaoru figyelsz? – lökdösött Miyu.
- Ő, igen? Mi az? – zökkentem ki a gondolataimból.
- Merre jártál, hogy ha még azt sem hallod meg, ahogy hozzád szólnak? – tette csípőre Min Rin a kezét.
- Sajnálom, tényleg. Nagyon fáradt vagyok. – válaszoltam lehorgasztott fejjel.
- Igen, azt látjuk, hogy fáradt vagy. De mi történt? Nálad volt este Riku? – kuncogott Miyu.
- Jaj, fejezd már be. Hogy lett volna nálam? Azt mondta, hogy koncertje van és későn ér haza. – néztem szúrós szemmel Miyu-ra.
- Az nem jelent semmit, ugye Miyu? – kacsintott Min Rin Miyu-ra.
Felálltam az asztaltól és elindultam a teraszra. Amint kiértem megláttam Riku, aki fel s alá járkált a betonon. Le akartam menni, de valami visszatartott. Arthur ugatni kezdett. Észbe kaptam és próbáltam lecsendesíteni, de nem sikerült. Riku megtorpant és felnézett a teraszra. Amikor meglátott engem, pillanatig habozott majd sebes léptekkel elindult befelé az akadémia ajtaján.
Összezavarodtam. Azt sem tudtam, hogy balra vagy jobbra induljak. Majd eszembe jutott, hogy elfutok, de elvetettem a tervet, mert végül úgyis összetalálkoznék Rikuval.
„De mégis miért futnék el? Titkolok valamit Riku elöl?” – kavarogtak a fejemben a gondolatok. Majd végül az izgatottságtól vagy a fáradtságtól, összeestem.
Riku felért a lépcsőn….
Arthurral az órán :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése