- Ez lehetetlen. Kaoru nem mehet el! – pityergett Sung Rin.
- Most mit csináljunk? – nézett Yoseob kérdően mindenkire.
- Nos, hogy amondó legyek, ha Kaoru menni akar, akkor menni akar, és mi mint barátai támogatnunk kéne őt. – mondta Miyu.
- Igen, úgy van. – értettek egyet a többiek.
- Hiroto, hallottad, hogy mikor indulnak? – kérdezte Miyu.
- Őőő, ha jól emlékszem, akkor holnap délután. – vakarta a fejét Hiroto.
- Olyan hamar? – szipogott Sung Rin.
Én és Dongwoo még mindig a rakparton álltunk. Minden gondolatom elszállt, csak álltam ott és néztem a csillagokat.
- Nem fázol? – kérdezte Dongwoo és már vette le a pulcsiját.
- Fázok, de nehogy levedd, mert nincs rajtad póló és hát, meg is fáznál, meg elég furcsán néznél ki itt félmeztelenül. Már nem mintha nekem ellenemre lenne. Semmi olyasmi. – válaszoltam zavaromban.
- Akkor menjünk haza. Nehogy még a végén megint beteg legyél. – fogta meg a kezem Dongwoo.
- De! Én, nem akarok haza menni. – húztam vissza.
- De, meg fogsz fázni. Ne legyél makacs! – förmedt rám.
- Igenis apa. – nevettem el magam.
Nem akartam hazamenni, mert féltem, hogy a barátaim szemébe kéne néznem. És jelenleg senki jelenlétét nem bírom el, csak Dongwoo-ét.
Hatalmas meglepetés ért mikor beléptem a lakásom ajtaján. Sung Rin-ék már nem voltak ott, a lakás teljesen olyan állapotban volt, mint ahogy két napja hagytam az akadémiára menet.
Semmi másra nem vágytam csak egy zuhanyra és egy kiadós alvásra.
Elmentem lefürödtem, addig Dongwoo csinált nekem egy csésze ginzeng teát.
- Köszönöm. – adtam az arcára egy puszit.
- Nincs mit. Idd meg gyorsan és menj aludni. – utasított.
- És te? – kortyoltam bele a gőzölgő teába.
- Én megvárom, míg elalszol, aztán hívok egy taxit és visszamegyek a hotel-be. – ült le egy fotelbe Dongwoo.
- Ne! Kérlek, ne menj el, nem akarok egyedül maradni. – néztem rá segélykérően.
- Biztos? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen. – ittam meg az utolsó kortyot is a bögréből.
- Hát jó. Tudsz adni egy takarót, meg egy párnát a kanapéra? – vette el a kezemből Dongwoo a bögrét.
- Itt akarsz kint aludni? Nagyon hideg van itt éjjel. – lepődtem meg.
- Azt akarod, hogy veled aludjak? – kuncogott.
- Ühüm. – bólintottam.
- Akkor gyere. – felemet a fotelből és bevitt a hálószobába, majd lefektetett. Levette a pulcsiját és befeküdt mellém. Szorosan átölelt és elaludtunk.
Reggel arra ébredtem, hogy a nap világít az arcomba.
Kinyitottam a szemem és megijedtem, mikor láttam, hogy Dongwoo nincs mellettem. Kifutottam a konyhába és megnyugodtam, hogy még mindig velem van és nem csak egy átverés volt az egész.
- Jó reggelt, csipkerózsika. – jött oda hozzám és puszilt meg.
- Uhum. Neked is. Mi ez a nagy sürgés-forgás? – kérdeztem miközben a hajamat igazgattam.
- Hosszú volt a tegnap és gondoltam, hogy mielőtt indul, a gép jólesne egy kávé és reggeli. – nyújtotta oda a bögrét.
Leültem az asztalhoz és kortyolgatni kezdtem a forró kávét.
- Megvettem a repülőjegyeket. 5 óra múlva be is csekkolhatunk. – ült le mellém Dongwoo.
- Szerintem nem gondoltam át ezt alaposan. – nyeltem le a kortyot.
- Hogy érted? – nézett értetlenül Dongwoo.
- Nos, hát semmit nem tudok koreaiul és ismeretlen emberek meg minden… Nem hiszem, hogy én ezt akarom. – bizonytalanodtam el.
- Kaoru! Velem akarsz maradni? – tette fel hirtelen a kérdést Dongwoo.
- Ez meg milyen kérdés? Még szép, hogy igen. – vágtam rá egyből.
- Akkor velem kell jönnöd, mert nem tudom elfelejtetted-e, de én egy sztár vagyok, és nem maradhatok Japánban. – világosított fel ismét.
- Tudom, de félek. Félek az idegen országtól. Félek a rajongóidtól. Félek mindenkitől. – álltam fel az asztaltól.
Bementem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Annyi meg annyi gondolat keringett a fejemben. Azt se tudtam, hogy mit csináljak. Végül elaludtam.
Azon kaptam magam, hogy valaki puszilgat.
- Ne, Arthur hagyjál, majd később lemegyünk. – nyöszörögtem.
- Arthurt? – nevetett Dongwoo.
Hirtelen kinyitottam a szemem és felugrottam.
- Jézusom, nagyon megijesztettél! – húztam magamra a takarót.
- Csak nem félsz tőlem? – közeledett felém Dongwoo.
- Miért félnék? – toltam el magamtól.
Felkeltem és elmentem lezuhanyozni. Aztán, mintha mi sem történt volna elkezdtem összecsomagolni, mert négy óra múlva a reptéren kéne lennünk. Nem lett sok csomagom, így hamar kész lettem.
- Ennyi az össz csomagod? – mutatott Dongwoo a négy táskára.
- Igen ennyi. Miért kevés? – néztem rá.
- Nem. Semmi. Gyerünk, menjünk. – nyitotta ki az ajtót.
Én még egyszer körbenéztem a lakásba, utoljára beszippantottam az illatát, majd bezártam az ajtót.
A reptéren küldtem egy üzenetet Yeon Yeon-nak, hogy Koreába megyek. Tudom, hogy legkevésbé se vágyik arra, hogy felőlem haljon, de úgy éreztem kötelességem értesíteni.
- Ideje, menni becsekkolni. – jött oda hozzám Dongwoo a repülőjegyekkel.
- Igen. – indultam meg vonszolva, úgy mintha még keresnék valakit.
Mégis mi a jó istent csinálok? Senki nem fog eljönni. Egyedül Yeon Yeon tudja, hogy elmegyek, de őt nem is érdeklem. Végül nagy levegőt véve elindultam becsekkolni.
- Kaoru! Kaoru! Kaoru! – kiabálták a nevem.
Hátra fordultam és Yeon Yeon futott felém kezében egy táskát lóbálva.
- Oh, Yeon Yeon, te mit csinálsz itt? – néztem rá meglepődve.
- Nem… nem… nem gondolod, hogy nélkülem elmész? – lihegte Yeon Yeon.
Dongwoo visszajött, ahogy leadta a jegyeket. És meglepetten nézett Yeon Yeon-ra.
- Hát te? – kérdezte Dongwoo Yeon Yeon-t.
- Hát én. Csak nem hagyhatom, hogy a barátnőm egy vadidegennel elmenjen. – fordította el a fejét Yeon Yeon.
- Hát jó. Kaoru, gyere, indul a gép. – fogta meg a kezem Dongwoo.
Mind hárman sikeresen becsekkoltunk. Ahogy a gép felszállt az ablakból még egyszer utoljára végigmértem Tokiót. Majd hátradőltem a székben megfogtam Dongwoo kezét és arra gondoltam: „Most egy új élet kezdődik el. Egy új és egy jobb élet.” Legalábbis ebben reménykedtem, de ki tudja, hogy mit hoz a jövő…
