Másnap mikor kinyitottam a szemem a kihűlt kórházi szobában találtam magam. Nagyon hideg volt és még a takaróm is valahova eltűnt. Felkászálódtam az ágyból és kicsoszogtam a kórteremből. Körbenéztem és nem láttam senkit a folyosón. Elindultam a lift felé és megnyomtam a lifthívó gombot. Mikor megérkezett a lift és kinyílt az ajtaja egy barna hajú lány lehajtott fejjel sírva állt ott. Hirtelen megdermedt mikor észrevett. Gyorsan letörölte az arcáról legördülő könnycseppeket. Odamentem hozzá és megfogtam a kezét.
- Na! Ne sírj! – mosolyogtam rá.
- De… - nyelt nagyot a lány.
- Gyere, üljünk le és meséld el a gondod, jó? – húztam ki a liftből.
Kicsoszogtunk a liftből és leültünk egy padra. A lány nagy levegőt vett majd hozzákezdett.
- Tudod, tegnap azért rendeztem jelenetet, mert lehetőségem lett volna végre találkozni Lee Hongki-val…
- Bocsi, hogy a szavadba vágok, de ki az a Lee Hongki?
- Most komoly? Komolyan nem ismered a legédesebb énekest a világon?
- Most komoly. – nevettem.
A szemembe nézett és ennyit mondott.
- Hát akkor most sürgősen meg kell hallgatnod egy FTISLAND számot.
Már mielőtt meg is szólaltam volna, adta a fülhallgatót.
- Na hogy tetszett? – pislogott a lány reményteljesen.
- Ah, nagyon szép volt. És az énekes hangja. Elbűvölő. – mondtam az ámulattól letaglózva.
- Haha, hát látod? Nem hazudtam. Hongki hangja varázslatos. Órákig tudnék róla beszélni. – tekintett a távolba.
- Amúgy, ha már ilyen jól megvagyunk. Mi a neved? – váltottam gyorsan témát.
- Shin Sung Rin vagyok – nyújtotta oda kezét nekem.
- Ó, koreai vagy? Én Kaoru Kasuga Arishima – nyújtottam én is a kezem.
- Igen, koreai vagyok, de itt élek Japánban az iskola miatt. – mondta, miközben kezet ráztunk.
Hirtelen észbe kaptam, hogy Riku már biztos keres.
- Jaj, bocsáss meg, de mennem kell – álltam fel hirtelen a padról.
- Uhum. Hát jó, remélem, még találkozunk. – sóhajtott fel Sung Rin.
- Mindenképpen. – meghajoltam és már hívtam is a liftet.
A liftben teljesen kivert a víz, hogy Riku meglátja, hogy nem vagyok a kórteremben. Biztos nagyon pipa lesz rám. Elkezdtem szédülni, de tudtam, hogy nem a legmegfelelőbb idő arra, hogy most elájuljak. Amint megállt a lift sietve elindultam, de elvesztettem az irányítást magam fölött és csak dőltem balra, jobbra. Utána már csak annyira emlékeztem, hogy a velem szembe jövő szőke hajú fiúnak estem.
- Hahó! Hahó! Hallasz? – szólongatott egy ismeretlen hang.
Nehezen kinyitottam a szemem és próbáltam nem elájulni megint.
- Ő. Igen hallak. – bólintottam.
- Hál’istennek. Nagyon aggódtam. – ült le az ismeretlen fiú.
- Amúgy te ki vagy és hol vagyok? – tisztult ki a kép a fejemben.
- Neked is szia. – mosolygott. A nevem Jang Dongwoo és a lakásomon vagy. – fordította el picit a fejét.
- HOGY HOL VAGYOK??? – ugrottam fel az ágyból, de bevertem a fejem.
- Csigavér. Nem kell pattogni, nem bántottalak. – nevetett.
- Vissza akarok menni a kórházba, MOST! – kiabáltam.
És már keltem is fel, de egyből visszaestem.
- Nyugodj meg. Hozok egy teát. – állt fel a székből.
Olyan 5 perc se telhetett el és már jött vissza egy tálcával. Rajta egy csésze tea, citrom, cukor, egy szál rózsa, lázmérő és fájdalomcsillapító.
Értetlenkedve néztem a rózsát, amit észre is vett.
- Szép ez a rózsa, igaz? – mosolyodott el.
- Igen, nagyon szép. – válaszoltam egy kicsit megszeppenve.
Hirtelen csak úgy elkezdett nevetni.
- Min nevetsz? – néztem rá.
- Wáó, de szépek a szemeid. Amúgy furcsa, hogy nem ismersz fel. – ült le a székre.
- Fel kéne? – húztam fel a szemöldököm.
Nem igazán értettem ezt a helyzetet…
- Nem nézel tv-t? – csodálkozott.
- De szoktam, de most ez, hogy jön ide? – mondom még mindig értetlenkedve.
- Mondhatjuk, hogy én egy sztár vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése